Ismeritek a MUBSZ-t? Nem? Akkor nézzetek rá a FB oldalukra és mazsolázzatok a jobbnál jobb utazási blogok között. De, csak miután elolvastátok ezt a cikket. 🙂 Voltak olyan jó fejek, hogy minket is bevettek a csapatba és meghívtak a kapcsolódó FB csoportba is, ahol időnként nagyon érdekes kérdések kerülnek elő: utazásról, blogolásról, külföldi életről. A napokban az egyik tag az integráció kérdését vetette fel. Idézek a posztból:
„ (…) 7 országban éltem eddig hónapokat, vagy éveket. Nekem mindig fontos volt, hogy ha a nyelvet nem is beszélem, ismerjem a helyi kultúrát, szokásokat, beszélgessek helyiekkel, érdeklődjek a helyi tradíciókról, ünnepekről, ételekről, stb.
(…) Ha valaki csak pár hónapot él egy országban fontos hogy integrálódjon, vagy teljesen mindegy mert “úgyse maradok sokáig”? (…) Az is érdekelne, hogy ti is észrevettétek, hogy vannak nemzetek (franciák, németek, dél-amerikaiak, angliai magyarok 😀 ) akik szinte csak a saját nemzetükkel barátkoznak a Világ másik végén is. Ellenben például a skandinávok, amerikaiak sokkal nyitottabbak (én is ezen kategória vagyok). Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy kerüljük a magyarokat (isten ments, főleg itt a Világ végén 🙂 ), de szerintem az is fontos, hogy elsajátítsuk a helyi nyelvet, megismerjük a helyieket és az itteni tradíciókat, ne csak egy buborékban éljünk.”
Kicsit szétszedem a posztot, mert van itt szó sok mindenről. Előtte még megjegyezném, hogy a posztra kommentelők többsége integráció – megismerés párti volt, akkor is, ha csak néhány hónapig marad az ember. Én azt mondom a kettő nem ugyanaz és pár hónap alatt nem lehet integrálódni. Az egy sokkal hosszabb folyamat. És minimum kétoldalú. Kevés az én szándékom, kell a hajlandóság a befogadásra is. Az sem mindegy, hogy milyen indíttatásból megy az ember adott országba. Utazóként nyilván az a cél, hogy minél többet lásson. És ami turistaként igazán érdekesnek tűnik, az bevándorlóként már lehet, hogy egy nagyon idegesítő dolog, amivel muszáj együtt élni.
Integráció:
Ha valaki külföldre költözik és kicsit olvasgat a témában, biztos, hogy az elsők között fog a beilleszkedés (integráció) kérdésével találkozni. Sikerült – nem sikerült, hogyan – mivel segítsen magán, hogy ne legyen kivülálló.
Bennem már az európai migránsválság kapcsán felmerült a kérdés – amikor az európai muszlimokról harsogták, hogy évtizedek alatt sem tudtak integrálódni-, hogy mit is értünk pontosan integráció alatt? Maga a kifejezés beilleszkedést, egységesülést jelent. De mire gondolunk, akkor amikor arról beszélünk, hogy az egyén beilleszkedett az adott társadalomba? Azt, hogy beszéli az adott ország nyelvét? Vagy azt, hogy ismeri a kultúrát, a szokásokat, törvényeket? Vagy azt, hogy az adott kultúra értékei, mentalitása, szokásai szerint él? Mindezt vagy valami egészen mást?
A saját példámon keresztül:
Lassan 4 éve élek az Emirátusokban. Nem beszélek arabul, és még azt a pár kifejezést sem használom, amit ismerek (nem jön a nyelvemre). A helyi történelmet és kultúrát tanulmányoztam. Az iszlám ünnepekről legalább annyit tudok, mint a keresztényekről. A helyi szabályokat, törvényeket részben ismerem. Elfogadom a helyi kultúrát, olyannyira, hogy néha kiállok az erkélyre és hallgatom a müezzint, mert megnyugtat a hangja. De! Nem lettem muszlim, nem járok abaya-ban és a beach-en sem burkinit, hanem bikinit viselek. Nem fordítom el a fejemet, ha egy idegen férfi mellé szállok be a liftbe. A mindennapokban elboldogulok, felvettem a város ritmusát. Tudom, hogyan kell egy olyan városban kisgyerekkel gyalogosnak lenni, ahol ezért űrlénynek számítok. Megértettem, hogy itt nem státuszszimbólum a nanny és a maid, hanem szokás. Ilyen a társadalmi berendezkedés. De csak ezért én nem alkalmazok nanny-t, ahogy a papírzsebkendőt sem iktatom ki az életemből csak azért, mert körülöttem a többség nem fújja, hanem szívja. Ennek ellenére vagy ezekkel együtt – mára már – otthon érzem magam Dubaiban.
Nos, mit gondoltok? Integrálódtam vagy nem?
Kapcsolatok, barátságok:
A beilleszkedés egyik kulcs mozzanatának tekintik a szakemberek, hogy legyenek helyi ismerőseink is, akiket lehet „utánozni” (“Rómában élj úgy, mint a rómaiak”) és akik elnavigálhatnak minket az új életünkben.
Látszólag az UAE egy nagyon nyitott és befogadó ország. Erre enged következtetni a 85%-os bevándorlási arány. A valóságban viszont, maguk – az emirátusi emberek nagyon is zárkózottak. Nem nagyon engednek közel magukhoz senkit. Szóval, ez itt kifejezetten nehéz. Persze, van itt számos más nép, akiktől elleshetjük a helyi élet mikéntjét, de az ember nem emiatt keres kapcsolatokat (legalábbis én), hanem azért, hogy legyen kivel eltölteni az időt és megbeszélni az élet nagy dolgait. Ha jól beszélünk idegen nyelve(ke)t és elég nyitottak vagyunk, akkor nem lesz nehéz dolgunk. Ha viszont hiányzik a magabiztos nyelvtudás és ehhez még kicsit introk is vagyunk, akkor nem éppen irigylésre méltó a helyzet.
Megint egy saját példa:
Sokáig azt gondoltam magamról és fennen hangon hirdettem is az önéletrajzomban, hogy jó kapcsolatteremtő és kommunikációs képességekkel rendelkezem. Utóbbi nagyjából rendben is van, de kiderült, hogy az előbbi csak addig volt igaz, amíg a pult másik oldalán ültem. Mindig az ügyfelek kezdeményezték a kapcsolatot, nekem csak fel kellett vennem a fonalat.
Sajnos, halmozottan hátrányos helyzetű vagyok: gyenge az angolom, introvertált vagyok és nagyon sz@r vagyok „small talk”-ban. Tudjátok, amikor a liftben meg kellene törni a kínos csendet (magyarul, nem bírom a bájcsevegést). Szóval, ezekkel az adottságokkal kellene kapcsolatokat teremteni. Ez az én nagy, mindennapos kihívásom. 🙂
Magyarokkal külföldön:
Most vigyáznom kell, hogy mit írok, mert néhány helyi magyar is olvassa a blogot. 😉
A gyenge angolom miatt logikusnak tűnne, hogy magyarok társaságát fogom keresni, mert azért az anyanyelvemen egészen jól kommunikálok. Az introvertáltságom okán viszont nincs túl nagy barátigényem. Éppen ezért, nem keresem mindenáron a kapcsolatokat, de nem is ugrom el előlük, ha szembe jönnek. Ma már nem állok meg minden magyar szó hallatán és – talán – már rezzenéstelen arccal tudok továbbállni, ha nem szimpatikus, amit hallok és akitől hallom. Erről biztos mindenkinek meg van a véleménye, de ahogy Magyaországon sem cimbi mindenki csak azért, mert egy nyelvet beszélünk és – esetleg – egy városban nőttünk fel, úgy külföldön sem. Ezekkel együtt is lehet teljesen más az értékrendünk, a véleményünk, az ízlésünk, a mentalitásunk, és a közös nyelven kívül nem lesz semmi, ami összekötne minket. Ugyanakkor mégis azt gondolom, hogy sokkal könnyebb egy olyan emberrel kapcsolatot kialakítani/fenntartani, aki érti minden szavunkat, a mögöttes és az átvitt értelmekkel együtt is. Akinek nem kell minden poént elmagyarázni, akitől nem kell mindenért elnézést kérni, mert „mi így szoktuk”, stb.
Ezt tapasztalom többnyire az iskolában is, ahol délután jut idő egy kis csacsogásra is. Általában az egy nyelvű – egy kultúrájú anyukák tömörülnek egy klikkbe, pedig mindenki beszél angolul. De jól megfigyelhető, hogy amikor pl. a kendős anyukák beszélgetnek egymással arabul, vagy a spanyol ajkúak vannak egymás között, vagy az indiaiak az indiaival, egészen más a beszélgetés hangulata, dinamikája, mint ha vegyes a társaság.
Végszó:
Amikor valaki úgy dönt, hogy elhagyja azt az országot, ahol addig élt (akár rövidebb – akár hosszabb időre), nagyon sok minden megváltozik az életében. Sokaknak a család, a barátok, az otthon biztonsága jelenti a túlélést a mindennapokhoz és egyszer csak ez nincs ott. Minden új, minden más. Több száz vagy ezer kilométerre a megszokott dolgoktól, egyedül egy idegen országban/városban… Ilyenkor az ember átértékel dolgokat és még az is lehet, hogy más lesz a viszonyulása ezekhez a dolgokhoz. Vannak, akik annyira megcsömörlenek, hogy teljesen elutasítanak mindent, ami a régi életükre emlékezteti őket. Míg mások éppen ettől tudnak örülni még egy jó időben felcsendülő káromkodásnak is.
Az élet nem fekete és fehér. Ahogy mi, emberek sem. Ezért mindig érdemes konetxtusban nézni a látottatakat – hallottakat, mielőtt ítéletet hírdetünk az ember felett, aki a világ távoli – egzotikus pontján is rántott húst készít vasárnap. A külföldi élet nem könnyű, akkor sem ha önként vállalkozunk rá. És nem is olyan, mint hónapokig kaladozni valahol. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy hogyan legyünk minél rövidebb idő alatt a befogadó ország teljesértkű tagjai és aközött, hogy megmaradjunk annak, akik voltunk. Szerintem nincs olyan külföldön élő magyar család, akinek ne tették volna fel a kérdést, hogy “ugye otthon magyarul beszéltek?” és “ugye a gyerek(ek) megtanul(nak) magyarul írni és olvasni?” Hát persze …
ExpatMesék 